Guy Ritchie and the Gentlemen

Az ősz a legjobban öltözhető évszak, efelett kár lenne vitát nyitni, Nagy-Britannia kifejezett előnye pedig többek között az, hogy egész évben ősz van…

Emlékszem még kiskoromból, miután kijöttünk a győri Rába Filmszínházból egy aktuális Jean Claude van Damme filmről, a már akkor barna öves Zoli a tervezett időpont előtt hagyta el a méltán népszerű los Tequilas kocsmaipari alegységet. Történt ugyanis, hogy Zozóka a film hatásától mintegy megrészegülten mutatta be a még nem annyira kiérlelt forgórúgását a barátnőjét gyanútlanul megszólító idegenen, amit a szórakozóhely kidobóembere sokkal kevésbé díjazott, mint mi. A van Damme-tól ellesett közelharc technikának nem csupán a máig ismeretlen vendég, de Zoli nadrágja is áldozatául esett, amit édesanyja sokkal gyorsabban tudott orvosolni, mintsem az ismerkedésre vágyó fiatalember fejét a győri ügyelet ifjú rezidensei…

A film mint társadalomformáló erő évtizedek óta az egyik legmeghatározóbb művészeti ág, filmeket még az is néz, aki életét egy múzeum meglátogatása nélkül képes leélni. Guy Ritchie filmjei – személyes nagy kedvenceim – fantasztikus kivonatok a londoni underground gengszterek és a mainstream yuppiek semmivel sem összehasonlítható világáról. Az általa rendezett mozik izzadságszagtól mentesen tárnak elénk egy egységes, önazonos, trendi világot.

De miért is kezdtem a van Damme film hatására beizmosodott haver történetével?

Az “Úriemberek” végén az jutott eszembe, vajon holnap hányan rohannak Magyarországon a boltokba, hogy beszerezzék nehéz tweed zakójukat, Eszterházy kockás – Angliában Windsor check – mintájú, háromrészes öltönyüket, burgundi zakójukhoz kanárisárga garbójukat, leopárd mintás loaferjüket?

Sehányan.

Honnan tudom? Mert akit ez érdekel, akit ez a vizuális világ megüt, annak már ott van a gardróbjában. Aki meg átsiklik ezen az egészen, tán még a filmben se szúrta ki! Számára a történet tovagördül minden olyan snittnél, ahol a szereplők bármelyike egy újabb és újabb ikonikus darabban feszít, nem úgy, mint Columbo, akit elég messziről meghallani, és már tudod is, hogy néz ki. Kis divatfertőzött csapatunk persze felhördült minden egyes megkomponált szettnél, és a film végén is hamar ráterelődött a szó a kosztümökre.

Az, hogy a modern filmgyártásban megjelenő tárgyak, eszközök, ruhák, helyszínek, vagy akár időtöltési formák tudatosan, nem egyszer tűpontos marketing célzattal kerülnek a moziba, régóta tudott dolog. Az általam elképesztően klisésnek tartott, éppen ezért kiszámítható és dögunalmas James Bond széria epizódjainál is lassan fontosabb kérdés, hogy ki énekli a főcímdalt, milyen kocsit hajt éppen 007-es, milyen ruhákra cseréli hagyományos Brioni öltönyeit és hogy milyen helyszíneket promóznak az akciójelenetek, mint maga a cselekmény. Kizárt dolog, hogy véletlen lenne a Guy Ritchie filmbe beemelt whiskey, a szereplők autói, a barbeque vagy akár a főhősök szettjei.

Mondhatnánk, hogy könnyű a dolga Guy Ritchienek, hiszen ezek a figurák, és ő maga is, a londoni hétköznapokon is így öltöznek, ezt a miliőt szippantják magukba. Mondhatnánk, de nem volna teljesen igaz, hiszen ahogy bárhol a világon, úgy Angliában is kisebbséget alkotnak a jólöltözöttek. Éppen ezért hálás köszönet a rendezőnek a már születésekor kultikus filmért, a zseniális karakterekért, a borzongató zenékért és a remek szettekért!

 

Kun Gergely